"Furcsa, ahogy az idő az ember fölött tovamegy. Események, emberek, gondolatok jönnek és mennek, érzések hullámzanak az ember lelkén keresztül, aztán egy idő múlva nem marad belőlük semmi. Elkallódnak szerte az életben, mint apró haszontalan holmik a házban. Itt-ott valami leszakad az emberből, valami láthatatlan kis lelki cafat, odaakad egy ajtókilincshez, egy-egy ablakpárkányhoz, rozoga padlóhoz, keskeny sétaúthoz. Az ilyeneket emlékeknek nevezzük, tiszteljük őket hosszabb-rövidebb ideig, aszerint, hogy mekkora bennünk a romantika. Aztán szépen és észrevétlenül végképpen elmaradnak mellőlünk, mint halk szavú régi barátok, vagy mint az élet, aki velünk indult s valahol egyszer lemaradt." (Wass Albert)
Bizony nagy szükségem lenne ilyenkor karácsony előtt arra a mézeskalácsreceptre, amit nagymamám magával vitt a sírba... Hallom a megpuhult mézes koppanását a karácsonyfa alatt... és az ízét, illatát, tapintását, mézarany színét, omlósságát itt hagyta ugyan, de a receptet mégis magával vitte.
Láttam egy haldokló anyákról szóló műsort a televízióban. Mélyen megérintett. Emlékeket készítettek kicsiny gyermekeiknek arra az időre, ha már a mennyben lesznek. Utána kezdtem el a fiókban üresen álló receptkönyvet megtölteni ízekkel, emlékekkel, mindennapi bölcsességekkel...Útravalóval.
Sokat fényképeztem azelőtt is, most még többet. A farsangi fánktól kezdve a közös süteménysütésig mindent lefényképezek. A közösen eltöltött időt még mélyebben, még nagyobb odafigyeléssel élem meg, élem át. Fényképészhez is elment a család, ha nem is pont csak emiatt. Ugyanis (ne így legyen, de) sohasem lehet tudni... Sajnos minden családban vannak tragédiák... de hiszem, hogy az emlékek felidézésével, fényképek nézegetésével ezek könnyebben elviselhetőek.
"Karácsony tájékán sokakban felmerül a vágy, hogy az ajándékozás kényszere nélkül, a tárgyak árában mért szeretet helyett milyen jó volna csak a szívünk melegét adni." (Papp Lajos)
