„…Talán meg se fogalmaztuk, hogy várakozunk. Mégis, tele voltunk vágyakozással. Várakoztunk a hóesésre, a patak hátát borító jégpáncélra, a disznóvágások perzselő, meleg tüzére, az ujjunkra húzott forró malackörmökre, diók pattanó héjára, az olvasztott cukormáz édességére…
Az ünnepre.
A vaníliás kifli fűszeres illatára, amit boldogan hentergettünk a porrá tört cukorban. …
És az ízeken túl, vagy még azok előtt, várakoztunk a titokra. A születésre. A Kisjézus jászolára, a meleg szobában a karácsonyfa illatára, a fehér abroszon a piros almákra, melyeket majd annyi felé vág apám kezében a kés, ahányan vagyunk az asztalnál. S ha bárhol eltévednénk, az a szelet alma, meg akikkel elfogyasztottuk, hazavezetnek. Várakoztunk a földre terített zizegő szalma aranyos kupacára, a gyertyák fényére, az énekre,… És persze vágyakoztunk az ajándék után. Az ajándék után, ami titkot hordozott, a szeretet és az odaadás titkát, de ezt akkor még nem értettük. …Várakoztunk. S a várakozás tisztára söpörte a lelkeket. Mert az ember a várakozásban figyelni kezd. Elcsöndesedik. Más lesz a fontos, vagy más is fontos lesz a számára. Valahogy úgy, amikor egy kisbaba készülődik. Ott legbelül. Kell a körülötte élőknek az a kilenc hónap. Kell hogy megszülessen a vágy, a kíváncsiság, a feltétlen odaadás az után a kis jövevény után. Kell a megszentelt idő. És a várakozás ideje, a vágyakozás percei, ha nem is tudunk róla, megszentelt percek.”
(Schäffer Erzsébet)
Szombathely, Fő tér
